17. rész
Lerohantam hozzájuk. Ledöbbentő látvány fogadott. A kanapén "cuccoló" Andy-vel és Juliett-el találtam szembe magam.
- Khmm. - krákogtam
Erre mind ketten oda kapták a fejüket. Andy arcára kiült a meglepettség, míg Juliett önelégült mosollyal figyelte, hogy vajon mi lesz a következő reakcióm. Kedvem támadt volna megtépni, de inkább elrohantam. Felmentem a fürdőbe és bezárkóztam. Lentről kiabálás hallatszódott. Andy üvöltött Juliettel. Elküldte a házból, majd fölsietett hozzám. Dörömbölt az ajtón, de nem nyitottam ki. Beültem a szoba sarkába, neki dőltem a jéghideg csempének és bámultam magam elé. Mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben.
~*Andy szemszömge*~
Mikor megláttam, hogy Tiffany mögöttem állt, ledermedtem. Láttam az arcán a kétségbeesést és megannyi negatív érzelmet. Ekkor magamhoz tértem. Mit keres itt Juliett és mi csinálunk mi itt? Aztán bevillant a fejemben... Az, az ital, amit, már egy órája rám akar tukmálni... De mivel még csak keveset ittam belőle, ezért nem érte el a kellő hatást és Tiffany simán kitudott zökkenteni. Kiabálni kezdtem Juliettel. Kihasználta az alkalmat, hogy össze vesztem Tiffel. Miután az a hárpia nagy kegyesen elhagyta a házat, fölrohantam a fürdőbe Tif után. Próbáltam bemenni, de bezárkózott. Akárhogy dörömböltem, vertem az ajtót, semmi választ nem kaptam. Féltettem, hogy valami butaságot csinálna. Egy darabig füleltem, hogy legalább halljam, mit csinálhat odabent. Víz csobogás hangja ütötte meg a fülem. Továbbra is szólítgattam, de a szipogásán kívül Tiffany-ból semmilyen más hang nem jött. Végül a lábammal rugdostam az ajtót. Körül-belül a negyedik próbálkozásnál sikerül betörni. Ő a kádban feküdt... A víz alatt. Azonnal kiemeltem és az ölemben tartva lerohantam a kocsimhoz. Betettem a hátsó ülésre és a kórház felé száguldottunk. Beérve az orvosok a sürgősségire vitték, de engem nem engedtek utána. Megpróbáltam utána rohanni, de a biztonságiak az utamat állták. 1 órán keresztül ültem a váróban. Végig az járt az eszemben, hogy mi lehet vele. Próbáltam nem rosszra gondolni, de nem ment. Soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha Tiffany miattam halna meg. Gondolataimból egy orvos keltett föl. Rosszalló tekintetével szemben, jó hírekkel szolgált. Borzalmas, ahogyan ezek fogalmazni tudnak... Kb. fél percbe telt mire kibökte, hogy mi a helyzet. Sajnos az intenzívről még nem engedik ki és látogatni se lehet pár napig. De egyenlőre annak örülök, hogy jól van. Fárasztó volt az utolsó másfél napom, úgy, hogy az öreg, recsegős várótermi széken, pillanatok alatt elaludtam. 7-8 óra szundikálás után felriadtam, mintha valaki szólítgatott volna. Körbenéztem, de sehol senki. Tőlem nem messze foglalt helyet egy nővér pult, de az is üres volt. Mintha teljesen kihalt volna a kórház. A sürgősségi osztály felől lépteket hallottam. Oda pillantottam. Juliett sétált ki a kórházból, egy ördögi mosollyal az arcán, s közben mélyen a szemembe bámult. Föl pattantam a székről és Tiffany szobája felé rohantam. Pár másodperc múlva megszólalt a vész csengő. Szempillantás alatt egy csokorra való orvos jelent meg. "614!". "Gyorsan a 614-esbe!". Mindenki ezt a számot kiabálta. Kétségbe esetten követtem az orvosokat, mert az utat abba a kórterembe egyedül nem tudtam és azért is mert ott volt Tiffany is. Ők berohantak a szobájába, de az én orrom előtt becsapták az ajtót. Be kellett érnem egy picsányi kis ablakocskával... Persze onnan is elzavartak, de nem akartam elmenni. Mielőtt kirángattak, csak annyit láttam, hogy újraéleszteni próbálják. Ekkor eszembe jutott Juliett, ahogyan a 15 centis magassarkújában tipeg kifelé. Biztos voltam benne, hogy ő tette, ezért utána rohantam, de addigra sehol sem volt. Káromkodásba és üvöltésbe kezdtem. Tomboltam az idegességtől, a csendes és békés kórház mellett, körülbelül éjfél tájt...
~*Tiffany szemszöge*~
Ismét a kórházban ébredtem. Mostanság elég sűrűn jövök ide, több napos látogatásokra. De, miért vagyok még mindig itt? Rég halottnak kellene lennem. Hisz, emlékszem ahogyan, szépen lassan, a levegő hiányától szenvedve lehunyom a szemem, de kinyitni már nem bírtam. Különös érzés volt. Ez lehet az a bizonyos élet-halál közötti állapot? Arra is emlékszek, ahogyan kiemelkedek a vízből. Ezek szerint Andy-nek sikerült bejutni... És most itt fekszek. Egy nővér tevékenykedik az ágyam körül. De nincs erőm jobban megnézni, hogy ki az. Ki törődik velem ilyen későn? Nem sokáig maradt titok, mert ez a kedves "nővér" oda hajolt hozzám. Közel az arcomhoz.
- Jó éjszakát. - nevetett föl és a zsinórokat amiknek a feladatuk az életben tartásom volt, könnyű szerrel kihuzigálta a műszerekből. Másodpercek múlva orvosok tömkelege robbant be a szobámba.
Andy-t pillantottam meg az ajtón lévő ablakon keresztül, majd hirtelen minden elsötétült. Már megint ez a furcsa érzés... Mintha a szememet leragasztották volna. Nem bírtam kinyitni, akárhogy is próbálkoztam. Aztán bevillant egy fény. Közelített felém, de akkor egy pillanat alatt eltűnt. Újra mindent tisztán hallottam. Hallottam, hogy körülöttem az emberek örülnek és azt mondogatják "visszajött". A következő alkalommal, mikor felébredtem, már tényleg egy igazi nővér, kedves mosolya fogadott.
- Jóreggelt Miss Bell!
- Jóreggelt.
- Hogy érzi magát?
- Jól, csak hasogat a fejem és kicsit fáradtnak érzem magam.
- Ez ilyenkor természetes. - nyugtatott és ismét mosolygott
- Rég óta aludtam?
- 2 napja.
- 2 napja hánykolódok itt, de látogatóm nem volt még. Jellemző. - mormogtam az orrom alatt.
- A kórterembe nem jöhet be egyenlőre senki, de kint a váróban, már nagyon hiányolja Önt valaki, Miss Bell.
- Kicsoda? - csillant meg a szemem - De szólítson csak Tif-nek.
- Elég fura fazon. Hosszú fekete haja van, magas, mély hangú, talpig feketébe öltözött fiatal srác. Ijesztő látvány egy kórházban... Bár közelről nézve nagyon szép kék szemei vannak. A nevét nem tudjuk, csak azt, hogy nagyon aggódik maga miatt, öt percenként kérdezősködik az állapotodról.
- Andy... - suttogtam
- Kicsoda?
- Andy - mondtam érthetőbben - Kérem, nővér kimehetnék hozzá?
- Sajnálom, pihennie kell. És mielőtt megkérdezné, Ő sem jöhet be Önhöz. De most magára hagyom, Tif. Aludja ki magát, nem sokára jövök vissza.
Bólintottam, de amint kilépett a kórtermemből, tudtam mi lesz a következő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése